8. fejezet

Ehhez a részhez egy zenét is szeretnék társítani ha lehet :) Ha leáll indítsátok előlről. csókjaim -R
Hanganyag 



Megint szembesülnöm kellett azzal, hogy mennyire elfelejtettem azt, hogy London mennyire gyönyörű, főleg így éjszaka. Másfél órán keresztül buszoztunk körbe a városon Krisztiánnal, majd a hazafelé vezető úton egy kis időre megálltunk az Alexandra Palace-en. Az a hely nappal is varázslatos, de éjszaka egészen elképesztő! Az épület lábánál állt egy távcső, amibe aprót lehetett dobálni, majd körbelehetett nézni a városon. Persze, hogy nem hagyhattam ki. Az O2 Arénát szúrtam ki elsőként, amiről természetesen eszembejutottak Ők. Hirtelen megint a szomorúság vette át fölöttem az uralmat,
- Nem hiszem el! Egy év múlva ott lehetnék, hallhatnám őket élőben, láthatnám őket! - sóhajtottam nagyokat.
- Miről beszélsz? - kérdezte Krisztián.
- Hát tudod, van ez a banda, a One Direction. Jövőre ilyenkor lesz egy angol turnéjuk és London nem egyszer szerepel a listán. Apa szerint butaság egy évre előre jegyet venni, ezért inkább le is mondtam róla, mivel teljes mértékben igaza volt. - hajtottam le a fejem, egy könnycseppett letörölve az arcomról.
- Ez tényleg baromság! Mármint az hogy egy évre előre meghirdetik. - próbált vigasztalni, majd átkarolt. - Nyugodj meg. Egyszer úgy is fogod őket látni! Nem olyan esélytelen az! - mondta.
- Dehogynem. - vágtam vissza közömbösen.
- Nincs valami jó kedved úgylátom. Gyere, jön mindjárt úgyis egy busz, menjünk haza. - fogta meg a karom és húzott magával.

~

A busz út hazafelé némán telt el. Nem volt kedvem viccelődni. Csak élveztem a kilátást. London még mindig gyönyörű és egyszerűen megunhatatlan.

Hazaérve ledobtam magam a kényelmesnek nem mondható matracra, majd a telefonomon elkezdtem twitterezni ahol egy szörnyű képpel találtam szemben magam. Belülről úgy éreztem, hogy valami szétszakít és hangos zokogásba kezdtem. Nem értettem miért történik ez velem, hisz nem is ismerem, de mégis fájt. Fájt minden egyes pillanat amikor ránéztem a képre. Gyerekesnek gondoltam magam, az is voltam. Nem bírtam abbahagyni a zokogást. Úgy éreztem minden remény szertefoszlott, még akkor is ha soha nem volt esélyem.