33. fejezet

Mostantól szigorúan tartom magam a 10 kommenthez! x -R

Két hét telt el. Két hete nem láttam Őket, akik fényt vittek az életembe. Tény, hogy ott volt nekem Lexi, aki próbált segíteni, de sajnos nem volt elég. Az egészségi állapotom sem volt valami fényes... Nem tudtam mi a fene volt velem. Az orrom egyre gyakrabban eredt vérnek, lefogytam, állandó fejfájás. Teljesen üresnek éreztem magam. Harryvel körülbelül kétszer beszéltem, azt is az első két napban.

~

Újabb két hét telt el. Végre eljött a hazaérkezésük napja. Nagyjából tudni lehetett mikor száll le a gép. Egy órával előtte elindultam, mivel körülbelül annyi időre volt szükségem, hogy kiérjek a reptérre. Hihetetlenül nagy dugó volt a belvárosban. Lehetetlennek tűnt hogy időben odaérjek, ezért kint, az autópályán őrült módjára vezettem. Az egyik pillanatban megint elkezdett vérezni az orrom. Az utóbbi napokban ez már szokásos volt. Tökéletesen akartam kinézni Harry érkezésekor, nem akartam, mindenem csupa vér legyen, ezért elkezdtem kutarni a táskámban. Fel-fel néztem az útra. A táblák már jelezték, hogy közeledek a lehajtóhoz, el is kezdtem átvezetni a másik sávba, közben az orrom egyfolytában vérzett, a táskámban mégjobban kutartam legalább egy zsebkendő után. Éreztem ahogy az autó egyre gyorsabban mozgott, mikor felpillantottam, láttam, hogy előttem van a lehajtósáv, alig pár méterre, ezért gyorsan kiraktam az indexet majd megkezdtem az áthaladást a másik sávba. [Innentől zenével - katt]
Hirtelen annyit éreztem, hogy megpördül az autó. Majd ütéseket jobbról-balról. Sikítottam mint egy őrült, majd az arcomba üvegszilánkok fúródtak, aztán csak a légzsák nyomását éreztem. A levegő kezdett elfogyni, már nem láttam semmit. Sikítani akartam, de nem jött ki hang a számon. Az életem elkezdett lepörögni a szemem előtt. Az általános iskola, a sok rosszalkodás a többiekkel. A gyerekes veszekedések a barátnőkkel. Az első ballagás nyolcadikos koromban. A középiskola első napjai. A pillanat mikor megismertem Mátét. A vele eltöltött boldog pillanatok. Az első nap mikor meghallottam a What Makes You Beautifult. A napok mikor már a hátam közepére sem kívántam a One Direction. Aztán minden ami miatt megszerettem őket... A videó naplók, a zenék, a belső viccek. Mikor otthon sírtam az ágyamon, hogy soha nem fogom őket megismerni. A mondatok az osztálytársaktól akik állandóan hajtogatták, hogy semmi esélyem találkozni velük. A pillanat, amikor először láttam Harryt személyesen. A csók Zaynnel az erkélyen, a Brighton-i éjszaka Harryvel. A szeme csillogása mikor kimondta, hogy szeret. Úgy éreztem közel a vég, de nem bántam. Az álmaimat elértem. Az utolsó képkockák az életemből Harry volt és Máté. Életem két szerelme. Majd a levegő teljesen elfogyott, a fájdalom felemésztett. Belül ordítottam, kapálóztam, valójában mozdulni sem bírtam. A fájdalom szép lassan kezdett elmúlni, minden elcsendesett körülöttem, úgy éreztem, hogy nincs tovább...

Harry szemszöge:

Amint kiértünk az ellenőrzőkapukon, Lilit kezdtem keresni mindenütt, de nem láttam sehol, mikor egy rendőr sétált oda hozzám. Azt hittem, hogy csak a szokásosan elakarnak minket vezetni másfelé, mikor a rendőr komoran megszólalt.
- Gondolom maga Harry Styles.
- Igen, én vagyok... Valami gond van, biztosúr?
- Nagyobb mint gondolná. Kérem jöjjön velem. - majd elindultam utána. Fogalmam sem volt mire számítsak, aztán abban a tárgyalóban találtam magam, ahol utazásunk előtt Lilivel közöltem, hogy szeretem.
- Hallgatom. - fordultam a rendőr felé.
- Talán jobban járna ha ülve hallgatná végig. - leis ültem egy székbe, majd a rendőr, akit Richard Morrison-nak hívtak, leült elém majd egy elég konkrét kérdést intézett felém.
- Ismeri Lili Bauer-t, ugye? - bólintottam. Majd Mr. Morrison elkezdte mesélni a történteket. Teljesen lefagytam...