38. fejezet

Tíz... ismétlem TÍZ komment után hozom a következőt. 

Lili szemszöge:


- Szépjóestét! - nyitott be Harry.
- Hát Te? - néztem rá miközben azt a förtelmes kórházi kosztot próbáltam lenyomni a torkomon. - Hisz még csak tegnap mentél el!
- Milyen jó, hogy ennyire hiányoztam... - mondta elszomorodva.
- Jajj, tudod hogy örülök neked! - majd letettem a gusztustalan ételt az éjjeliszekrényemre.
- Helyes is, mert hoztam neked valakit! - kacsintott rám, erre besétált Zayn.
- Ó heló Zayn.
- Ne legyél már ennyire lelkes kérlek, teljesen zavarba hozol. - mondta gúnyosan.
- Jólvan na, neked is örülök. - vágtam hozzá egy szalvétagalcsint.
- Nyugi, nem én vagyok a meglepetés. - majd Zayn az ajtó felé fordult.
- Úristeeeeeeeeeeen! Emmaaaa. Hát te hogy a fenébe kerülsz idee? Gyere ide ölelj meg! - csattantam fel boldogan. Emma odasétált hozzám. Jól megölelgetett majd egy puszit nyomott az arcomra.
- A fiúknak köszönd, eljöttek értem, a suliba!
- Hogy hova? Nem verték őket agyon azok a nyomorékok?
- Mint látod Lili, élünk, és hidd el, meg bírjuk magunkat védeni. - kötözködött Zayn.
- Akkor mi most hagyunk is titeket csajosan dumálgatni. - kacsintott Harry, majd fogta Zaynt és kimentek. Emma egész este ott volt nálam. Mindent elmesélt ami otthon történt. Mondta, hogy még Máté is itt volt, de nem érdekelt. Én végeztem vele. Nem maradhatott sokáig, mégiscsak este 9-re értek oda. Az én szobámat foglalta el arra az időre, míg marad, ami teljes egy hét! Reméltem, hogy minél előbb kikerülök.

A gondolatom pont a legjobbkor érkezett. Másnap reggel, bejött a műtőorvos, mondta, hogy sétáljak vele egy kicsit. Totális meglepődöttséggel látta, hogy felkeltem az ágyamból és - igaz, hogy kissé sántítva - de sikerült elsétálnom az ajtóig. A biztonság kedvéért azért mégiscsak ott jött mellettem végig, mikor egyszercsak megszólalt.
- Lili, ha úgy gondolja, hogy menni fog az élet a kórházon kívül is, holnap elhagyhatja az épületet. Olyan gyógyuláson ment keresztül, ami valami hihetetlen! Kész csoda...
- Nem csoda, csak szerencsés vagyok hogy ilyen emberek vesznek körül, akik nap mint nap bejöttek hozzám. - mosolyodtam el. - Ők adtak erőt a felépülésemhez. - majd könnyek gyűltek a szemeimbe.
- De kérem most döntsön, mert a papírmunkát el kell intéznünk.
- Természetesen akarom! - vágtam rá egyből, teljes önbizalommal.
- Rendben, akkor visszakísérem a szobájába. - és így is tett. Anya egy órával később befutott, mivel telefonáltak neki a jó hírekről.
- Na kincsem, hogy döntöttél, hazajössz velem?
- Nem, Anya, tartom magam az előzőekhez. - Anya bólintott egyet. Mondta, hogy nem akar megint úgy búcsúzni, ahogy a múltkor, ezért lenyomott egy hatalmas puszit az arcomra és bejelentette hogy még aznap este hazautazik. Sokkal jobban kezeltem mint előző alkalommal. Felhívtam Harry-t is, aki sajnos nem tudott bejönni, de mondta, hogy Paul hazavisz reggel. Emma jött be csak, Niall-el az oldalán, aki egy igazán komoly bejelentést tett.
- Lili, mivel Emma itt van és tudjuk, hogy ketten nem fértek el a szobádban, annak ellenére, hogy milyen hatalmas, úgy gondoltuk, hogy arra a kis időre míg marad átköltözhetnétek hozzánk! - az állam leesett, csak bólogatni tudtam.
- Nálunk úgy is van pont két használaton kívüli szoba. Azt nektek felajánlanánk ha gondolod! - vigyorgott a kis szöszi.
- Az nagyon jó lenne. - mosolyogtam rá.
- Ömm, én már helyetted is igent mondtam. - szólalt meg Emma.
- Hát persze, ezt sejtettem. - nevettem - Mindig tudod mire mit fogok mondani! Ezért szeretlek annyira!
- Jajj én is Téged! De most mi le is lépünk. - Niall odadobott egy sziát és már kint is volt a szobából. - Megígérte, hogy megmutatja a Nando's-t.... - nevetett Emma.
- Persze, érthető... Menj csak nyugodtan, holnap találkozunk!
- Ja, egyébként hoztam néhány ruhát, amit holnap felvehetsz ha jössz haza. Reggel találkozunk, szeretlek! - és Emma is kisétált. Alig vártam már hogy átköltözhessek az ideiglenes lakásomra. Még délután a kórházban összepakoltam, és este már alig vártam, hogy lefeküdjek aludni és reggel legyen.


Kopogtatásra lettem figyelmes.
- Hahó, bejöhetek? - szólt be Paul.
- Navégreeee! - kiáltottam fel. Akkor már felöltöztem, a csomagjaim is készen álltak, Paul felkapta őket és végre elhagyhattam azt a kísérteties kórtermet, ami valamilyen szinten mégis a szívemhez nőtt. Még intettem egyet a nővéreknek és megköszöntem a doktorúrnak, hogy megmentette az életemet és végleg elhagytam a kórházat...