50. fejezet

Hihetetlenek vagytok. Alig több mint fél óra alatt meglett az előzőnél is a 10. :DD Nagyon jól esik, detényleg. Ez most nem lett valami hosszú, tartogatom az ötleteket. Egyébként, rákattantam a zenés részekhez, úgyhogy ehhez is jönne valami. click

Lili:
Teltek múltak a hónapok. Harry valóban nem keresett. Nagyon hiányzott, de én is kibírtam hogy nem kerestem. Emmával és a többi sráccal is tartottam a kapcsolatot. Legtöbbször Lou és Liam telefonált. Nemis érdeklődtem Harry felől, úgy gondoltam könnyebb lesz. Igaz, hogy minden áldott este sírva aludtam el. Megpróbáltam más fiúkkal is, de nem volt az igazi. Harryt soha senki nem tudja pótolni. Ő volt számomra az igazi.
Idő közben visszamentem a suliba. Eleinte furcsán álltak hozzám a rajongók, de kibírtam. Az osztálytársaim büszkék voltak rám, hogy sikerült elérnem az álmaimat. Többen mondták, hogy erőt adtam nekik ezáltal és hihetetlenül jól esett.
Twitteren tartottam a kapcsolatot a fiúk rajongóival. Többször írták, hogy sajnálják, hogy vége lett, meg hogy Harrynek én voltam a tökéletes lány és, hogy örülnek hogy megismerhettek. Tényleg örömmel töltött el, de mindig el is szomorodtam. Nem tudtam, hogy Ő gondol-e még rám. Nem tudtam, hogy szeret-e még. Minden nap kínszenvedés volt nélküle, de szerencsére napról-napra gyengült a fájdalom. Igaz, hogy hetente többször elővettem a levelét... Az utolsó személyes emléket. Nem bírtam megszabadulni tőle...


Harry:
Lou mesélt Liliről, Emma szintúgy. Hiányzott, reménytelenül. Elmondták, hogy hogy megy neki a suli, meg hogy hogyan telnek a napjai, de arról nem meséltek a semmit, hogy gondol-e még rám, vagy szokott-e rólam beszélni. Nem bírtam kiverni a fejemből. Nem bírtam túllépni. Legszívesebben minden este felhívtam volna, sőt, akár még el is utaztam volna hozzá, de a tervem már elég jó úton haladt. Többször megfordult a fejemben, hogy lefújom az egészet. Valamiért úgy éreztem, hogy fölösleges, de nem számított. Ha már bele vágtam akkor végigcsinálom.

~

Az egyik májusi reggelen, mikor beértünk a stúdióba Simon számomra jó hírekkel fogadott. Az időpont megvan, nemsokára ki is kerül a weboldalra és elkezdődik. Akkor már nem lesz visszaút.
- Feladjam a jegyeket, vagy Te akarod? - jött oda hozzám Lou.
- Hagyd, majd Én megcsinálom. Úgyis az édesanyjának küldöm. Szeretném ha meglepetés lenne. - majd kikaptam a kezéből.
- Jólvan bébi. De ha összejön, ugye akkor sem fogsz elhanyagolni? - kacsintott rám.
- Idióta BooBear. Imádlak tudod. - haraptam meg a számat, majd mindketten felnevettünk.
Fogtam magam elvonultam az egyik üres szobába, ahol nekikezdtem a levél megírásának, amit Lili Édesanyjának címeztem. Szépen leírtam a tervem, majd azonnal postáztam is.
Napokkal később egy telefonhívást kaptam Lili anyukájától, aki örült a dolognak, és elmesélte, hogy Lili teljesen szét volt csúszva amióta otthon volt. Ezek szerint nem tette túl magát rajtam. Végülis örültem, hogy nincs még veszve semmi, de annak nem, hogy rosszul érzi magát.


Lili:
Egyik nap a suliban Kitti informatika órán felkiáltott.
- Lili basszameg ezt nézd. - még szerencse, hogy szabadfoglalkozás volt, különben kaptunk volna Daisykacsától. Fogtam magam és hátra sétáltam az Ő gépéhez. A One Direction weboldala volt megnyitva, ahol az európai turné dátumai és helyszínei voltak, köztük Budapesttel.
- Mit csináljak vele? - néztem közömbösen a monitorra.
- Muszáj elmenned! - fordult felém széles vigyorral az arcán.
- Szó sem lehet róla... Túl vagyok rajta. - hazudtam.
- Jó persze, a hülye sem hiszi el. Nézz magadra... Teljesen szét vagy esve, szereted még...
- Túl vagyok rajta, ennyi... - majd visszasétáltam az én gépemhez.

~

Lassan véget ért a tanév. Túl voltam az előrehozott érettségiken. Egy évem maradt a suliból, de végre nyár volt. Július eleje. Imádtam a nyarat, de arról is csak az jutott eszembe, hogy az előző évi nyaramat kómában töltöttem egy kórházban. És Harry végig mellettem volt. Mindenről Harry jutott eszembe. Állandóan a telefonomat néztem, hogy mikor ír, vagy keres. De nem tette meg továbbra sem... Hülye voltam, hogy megkértem rá, hogy ne keressen. Nem fájt már annyira, tényleg kezdtem beletörődni, hogy végleg vége...